Gyertyafényben úsznak az évek, tündököl a gyász.
Múltba mereng a szív, s újraélünk ezer elmulasztott percet.
Valahol, túl az életen mosolyog a napsugár,
De mi belemerülünk a földi fájdalomba.
Emlékek úsznak, szívünkbe marnak, s
még egyetlen órát kérnénk, de már nem lehet.
Könny csordul szemünkből, mint viasz a gyertyáról,
S boldog órák tündérszárnya lebben a csendben.
Csak a lelkünk szárnyal fényévekre a jelentől.
Tagadhatatlanul, megdönthetetlenül vágyunk a múltra.
Megfoghatatlan szeretet ölel körül, s most könnyebb lenne...
Könnyebb lenne örök fényben úszni.
Önzetlenül dacolunk az elveszett évek fájdalmával,
Felvillanó arcok, halvány mosolyok, kopott dallamok...
Elszakíthatatlan láncokkal összekötött lelkek,
Végtelen szeretet.
Oda vágyunk mi is, ahol örök a ragyogás.
Élnek még az emlékek.
Megáll az idő, gyarló szívünk börtönéből kiszakadna,
Végtelenbe vágyik,
De indulni fél.