|
"...Édes
barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer..."
Kosztolányi Dezső: Koporsó és bölcső közt (részlet)
Anyám, ha egyszer végre visszatérek
és ott maradok mindörökre nálad.
Ha ráborulok régi küszöbünkre
s
megcsókolom az áldott, ősi fákat
és fáradottan, könnyesen merengve
nézek szemedbe.
Várj akkor engem, mert jövök egy este.
Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük
tovább.
Amikor
azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre.
Ez
azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges.
A
szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja:
ha
újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más.
övőre,
húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy.
A
hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra.
Nem az
emléke, a hiánya él bennünk!
Szeretlek Mamikám.
|
|
|
| | | | | |